HÁBORÚ UTÁN BÉKE – 5 BÉKETERV AZ OROSZ-UKRÁN HÁBORÚ LEZÁRÁSÁRA

Február 24-én nem csupán egy helyi fegyveres konfliktus bontakozott ki Oroszország és Ukrajna között, de új időszámítás kezdődött Európa történetében is. Az Európai Unió keletkezése és eddigi története szorosan összefüggött a béke és a stabilitás értékeivel, hiszen a gazdasági együttműködés létrehozása éppen ezek garanciáját jelentette. 2012-ben ennek elismeréseként kapta meg az EU a Nobel-békedíjat, miután a szervezet és annak elődei hat évtizeden keresztül járultak hozzá a béke ügyének előmozdításához, amelynek köszönhetően Európa „a háború kontinenséből a béke kontinensévé” vált. Mára azonban az Európai Unió a béke letéteményeséből a háború egyik legnagyobb finanszírozójává lépett elő. Vízválasztó pillanatnak számított, amikor Ausztria és Magyarország kivételével a tagállamok is saját fegyvertárukból kezdték el felfegyverezni Ukrajnát, az Európai Unió pedig történelme során először kezdett el fegyvereket vásárolni egy megtámadott ország számára.

A névleg az emberi jogok támogatására létrehozott szervezetek is amellett érvelnek, hogy a háborúban való segédkezés jelenti a valódi erkölcsi kötelességet. A háborúpárti narratíva szerint a pacifizmus nem csupán nem célszerű, de annak képviselőit – a legrosszabb időkre emlékeztető módon – szélsőségesnek és populistának bélyegzik meg, a békét szorgalmazó elképzeléseket oroszpártisággal, defetizmussal és nemzeti egoizmussal vádolják, a háborút ellenző hangokat pedig mint „mérgező pacifizmust” mutatják be.

Bár a nyugati világ egy hangos része a háború további finanszírozása mellett érvel vagy a békepárti nézőpontokat démonizálja, a világ józanabbik fele a fegyveres harcok mielőbbi beszüntetésén, s a biztonság stabilizálásán töri a fejét. Szerencsére nemcsak reményekkel, de a békés rendezés hasznos példáival is rendelkezünk, amelyek tanulságul szolgálhatnak számunkra. Ráadásul tárgyalni akkor is kell egymással, ha a felek nem bíznak egymásban, márpedig hadviselő feleknél mindig ez a helyzet. Természetesen a béketárgyalások önmagában még nem jelentenek megoldást, de lehetővé teszik, hogy az áldozatok minimalizálása mellett a valódi és egyben a legnehezebb kérdésekkel foglalkozzunk.

A hadviselő feleket például mindenki ismeri, de nem egyértelmű, hogy a békéről érdemben kik tárgyalhatnának. Zelenszkij korábban rendeletbe foglalta, hogy Ukrajna nem tárgyalhat a békéről, amíg Vlagyimir Putyin az orosz elnök. Ráadásul valódi tárgyalópozícióval az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország rendelkeznek, akik hivatalosan nem hadviselő felek, de ők a háború legnagyobb finanszírozói. Kérdéses az is, hogy kik lehetnek a lehetséges közvetítő felek a tárgyalások során, mely feladatra már sokan felajánlották szolgálataikat, többek között Ferenc pápa, Erdogan török elnök, Izrael, India vagy éppen Magyarország.

A legnagyobb kérdés talán mégis az, hogy az esetleges tárgyalásokon milyen kompromisszumokat lennének hajlandóak elfogadni. Hajlandó lenne-e lemondani Ukrajna területeinek egy részéről, s lehet-e egyáltalán visszaút, miután Oroszország – saját maga által felügyelt – népszavazás útján csatolt el területeket. Van-e még esélye Ukrajnának a NATO-csatlakozásra, amely a háború kirobbanásának egyik fő indoka volt, de ez jelenthetné egyben a garanciát is arra, hogy az agresszió ne ismétlődhessen meg még egyszer. Lehet-e egyúttal orvosolni az ukrajnai nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak megsértését. Kérdés az is, hogy a háború okozta pusztítást kinek a kötelessége helyreállítani, kötelezhető-e kártérítésre Oroszország, lesznek-e felelősségre vonások.

Fontos, hogy ne csak a háborúpárti hangok hallassák magukat, de azok az elképzelések is megmutatkozzanak, amelyek a háborút szeretnék lezárni. A Nézőpont Intézet öt olyan, konkrét feltételeket tartalmazó béketervet mutat be, amelyek más-más választ adnak a béketeremtés fentebbi, nehéz kérdéseire.

A „Minszk 3” megállapodásnak a korábbi kompromisszumok hibáit kellene orvosolni, elsősorban a két fél ígéreteinek betartását kellene garantálnia. Az ukrán békemodell Ukrajna kétséges győzelmén alapulna és az elcsatolt orosz területek visszaszerzését jelentené, mely „igazságos béke” koncepció mindkét oldalról csak jelentős engedményekkel lenne elképzelhető. A Gerhard Schrödertől származó, harmadik békemodell Svájc mintájára építene alkotmányozás útján egy új, háború utáni Ukrajnát, amelyben a svájci kantonok széles körű autonómiája és a szövetségi állam erősen korlátozott hatalma jelentene megoldást. Negyedik tervként Kissinger óvatosan megfogalmazott koncepciója említhető, amely a háború előtti status quo-ra épít, és a Krím félsziget és az oroszok által elfoglaltnál kisebb, de korábban is orosz többségű keleti megyerészek feladása árán teremtene egy etnikailag homogénebb, ezáltal egységesebb Ukrajnát. S végül George Friedman magyar származású amerikai biztonsági szakértő elképzelése említhető, amely Ukrajna területi integritásának helyreállítására és az ország örök semlegességére tett javaslatot, amely leginkább Ausztria 1955-ös modelljére hasonlítana, s alapját a két fél arcvesztésének elkerülése jelentené. 

A Nézőpont teljes elemzése ide kattintva érhető el.